Volt egyszer egy fiú. „Amikor felnőtt férfi lett belőle, az apja így szólt hozzá: „Fiam: nem mindenki születik szárnyakkal. Bár nem muszáj repülnöd, szerintem mégis kár volna csak járnod, ha már egyszer szárnyakat adott neked a Jóisten.” – De én nem tudok repülni – felelte a fiú. – Igaz… – mondta az apja. Ezzel elvitte gyalog a hegyekbe, egy szakadék széléhez. – Látod, fiam? Ez itt a szakadék. Hogyha repülni akarsz, akkor idejössz, veszel egy nagy levegőt, beugrasz a szakadékba, kiterjeszted a szárnyaidat, és repülsz. A fiú habozott. – És ha leesek? – Ha leesnél, akkor sem halsz meg. Csak egy kicsit összekarcolod magad, de ettől erősebb leszel a következő próbálkozásnál – felelte az apja. A fiú visszatért a faluba a barátaihoz, a társaihoz, akik egész életükben csak járni tudtak. A leginkább földhözragadtak így kiáltottak: „Te megbolondultál? Minek? Az apád egy kissé őrült… Minek kellene repülnöd? Mi végre ez a sok ostobaság? Kinek van arra szüksége, hogy repüljön?” A legjobb barátai ezt tanácsolták neki: „És ha igaz is? Nem veszélyes? Miért nem kezded apránként? Próbáld meg levetni magad egy lépcsőről vagy egy fa tetejéről. No de… a hegycsúcsról!” A fiú hallgatott azok tanácsára, akik szerették. Fölmászott egy fára, erőt vett magán, és leugrott. Kiterjesztette a szárnyait, teljes erejéből csapkodta a levegőt, de sajnos lezuhant a földre. Hatalmas dudorral a homlokán került az apja szeme elé. – Hazudtál! Nem tudok repülni! Megpróbáltam, de látod, hogy megütöttem magam? Nem vagyok olyan, mint te. Az én szárnyaim csak dísznek vannak. – Fiam – mondta neki az apja -, ahhoz, hogy repülni tudjál, kellő nagyságú légtérre van szükséged, hogy kiterjeszthesd a szárnyaid. Olyan ez, mint az ejtőernyőzés: megfelelő magasságból lehet csak ugrani. A repüléshez kockázatot is kell vállalni. Ha nem akarod, akkor legjobb, ha beletörődsz, és egész életedben csak a földön jársz. ”
